A DUE rendezvénye több száz emberrel, számos sztárral, celebbel és érdekes programmal került megrendezésre, embertpróbáló melegben, a Millenáris Park egyik épületében. Ugyan versenyzőként voltam jelen a rendezvényem, kamerámat magammal vittem, hátha horogra akad pár érdekes interjúalany. Előre leszögezem, az egyszemélyes videói-nterjúzás még sosem fordult elő velem, ez kissé meg is látszik az anyagokon.

 Az már biztos volt, hogy ha lesznek is kérdések, azok kizárólag a filmek körül mozognak majd. Néhány sikertelen próbálkozás és a vélhetőleg lehetetlen küldetésnek látszó emberek megkérdezésének tudatában sikerült elcsípni Katus Attilát, a többszörös Világ és Európa sportaerobik bajnok edzőt, aki készséggel válaszolt a kérdésekre:

Interjú Katus Attilával 

 Ígéretes kezdés volt a fenti kérdezz-felelek, azonban a  mozi világa egyértelműen egy bennfentes szájából a legérdekesebb, így hát szervezőket keresve próbáltam mindent megtenni, hogy Andrew G. Vajna - Terminátor filmek, Rambo I-II-III, Angyalszív... - llegalább pár kérdésig a rendelkezésünkre álljon. Természetesen mikor már minden borulni látszott, akkor jött a váratlan fordulat. A szervezett beszélgetés előtt 20 perccel ott volt a számos világsikerű produkcióban részt vevő pruducer a bejáratnál és hála a hirtelen felbukkanásnak, mindössze néhányan lézengtek körülötte. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire váratlanul ért és a zavar, valamint hogy nekem kellett kameráznom és kérdeznem bizony megbosszulta magát - a fáradtságról nem is beszélve, hiszen Győrből mentem Pestre, iszonyatos melegben -, a technikával együtt, azonban csak összejött a pár kérdés. Fogadjátok szeretettel!

Interjú Andrew G. Vajnával

 Jézus (Willem Dafoe) az egyszerű zsidó ács keresztek készítéséből keresi kenyerét, amelyeket a rómaiaknak ad el, hogy azok honfitársait azokon végezhessék ki. Egy nap azonban égi jeleket kap, amelyeket isteni közbenjárásnak tekint és elindul, hogy megtudja, miért kap kitüntetett figyelmet, mi a célja az életének? Miután világossá válik számára, hogy Ő a Szabadító, a Messiás, elkezdi téríteni az embereket, hirdeti Atyja igéjét, ahogy az az Újszövetségben meg vagyon írva. Csakhogy a kereszthalál eljövetelekor Krisztus nem a kínhalált, hanem az életet választja...

 Minden idők egyik legnagyobb indulatokkal teli viharát kavart filmjét tisztelhetjük Martin Scorsese művében. A Krisztus utolsó megkísértése kivívta az egyház majdhogynem legfőbb haragját, az amerikai rendező kapcsán még a kiátkozás is szóba került, a hívek pedig tömeges tüntetéseket terveztek mindenütt, ahol csak feltűnt a Megváltó életének végét bemutató dráma. Hogy minek is volt köszönhető ez a világraszóló felhajtás, főként a keresztények részéről, amikor az Isten egyszülött fia került egy mozi középpontjába? A válasz a naturalista, elképesztően autentikus film utolsó harmadában keresendő. A Krisztus utolsó megkísértése - amely Nikos Kazantzakis görög író azonos című regénye alapján készült - főként a hagyományosnak, szokásosnak nevezhető evangéliumi ösvényen jár, dramaturgiája megegyezik a hasonló filmekével. Ugyanez a fináléról és Jézus karakterformálásáról már nem mondható el. A názáreti személyében ugyanis egy teljesen gyarló, esendő férfit láthatunk, aki majdhogynem összetör a rá nehezedő isteni teher alatt. A Willem Dafoe által roppant magas művészi szinten megformált Krisztus már az első jelenetektől kezdve komoly ellentéteket mutat az evangéliumban leírtakkal. Az ácsból lett próféta ugyanis meglehetősen érdekes kapcsolatban áll Mária Magdolnával, őrjítő küzdelmeket folytat az ördöggel, először félreértelmezi küldetését, továbbá Júdással való nexusa is szöges ellentéte az Újszövetségben olvasottakkal, az "áruló" ugyanis a Messiás legfőbb támasza és segítője a moziban. A Bibliával való ellentét azonban a kereszthalálkor csúcsosodik ki, amely a film legprovokatívabb és érzelmeket felkorbácsoló része. Ugyanis amikor Krisztus a próféciában mondottak helyett az élvezetekkel teli földi létet választja, Scorsese egy olyan - sokak szemében istenkáromlással felérő - alternatív befejezést vet fel, amely az előzményekkel együtt bőségesen nyújt elmélkednivalót a néző számára. Merész és elismerésre méltó húzás volt ez a rendezőtől, aki talán sajátos értelmezéseit, nézetét vetítette ki filmjével - Scorsese ugyanis papnak készült fiatalkorában.
 A Krisztus utolsó megkísértése egyedi, merész, rendkívül érdekes és nagy valószínűséggel utolérhetetlen mesterermű, amely mellett hiba szó nélkül elmenni. Scorsese életművének talán legerőteljesebb darabja, amely képes huzamosabb ideig foglalkoztatni a nézőt, akinél talán még új kapuk is nyílnak a kereszténységet és Jézust illetően.

 Melvin Udall (Jack Nicholson) igazi kibírhatatlan, utálatos és kissé hangyás férfi, aki a sors ironikus humora folytán romantikus regények írásával keresi a kenyerét. Nyilván aki ilyen fajta életstílus szerint él, magányosan és egyedül tölti mindennapjait, még ha próbálja ennek ellenérzetét is kelteni. Melvinre azonban rámosolyog a gondviselés és hála a meleg szomszédját ért rablótámadásnak, valamint a kedvenc helyén dolgozó pincérnő felmondásának hála, lehetőséget kap rá, hogy új emberré váljon.

 Tolerancia, emancipáció, szeretet. Nagy szavak ezek, amelyekkel előszeretettel játzanak a filmes világ rendezői, hiszen ha a nézők érzelmeire képesek hatni, akkor ezáltal a pénztárcájukból is előkerülnek a ropogós bankók. Nyilvánvalóan a Lesz ez még így se is tartalmazza ezt az alkotóelemet, ugyanis a fiát egyedül nevelő anya, a modernkorni Scroogeként tengődő férfi és a meleg, zsülői problémákkal küzdő szomzséd minden, csak nem eredeti. Sokszor megénekelt hollywoodi mesével van tehát dolgunk, amelyben az elődökhöz képest csupán a körítés változott, a belső tartalom szinte szemernyit se. Akkor viszont mégis mi olyan zseniális James L. Brooks vígjátékában, hogy megérdemelje a figyelmet? Nos, nem kertelek: Jack Nicholson. Na jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen a színészóriás társai is kiválóan alakítottak, azonban a Lesz ez még így se egyértelműen az ex-Jokernek köszönhetően olyan magávalragadó és remekbeszabott, hogy képes legyen feledtetni a nézővel a sablonosságot és a lerágott csont érzetet. Nicholson tehetségét maximálisan kihasználva brillírozik az antipatikus, őrjítő rigolyákkal élő Melvin bőrében, aki zsémbes szemétládából tragikus lovaggá lép elő a műben. Természetesen ehhez az kellett, hogy a remek rendezésen és szövegkönyvön kívül pompás társai legyenek a komédiában, amiket meg is kapott az anyatigrisként küzdő Helen hunt és a balszerencsés, homoszexuális festőt életre keltő Greg Kinnear személyében. Hármójuk harmonikus működésének hála válik a film minden momentuma szórakoztató, nevettető és néhol elgondolkodtató egésszé.
 Nagyon szerethető, üdítő és hangulatos mozi a Lesz ez még így se, amelynél nem volt végzetes a tipikusan hollywoodi mivolta, ugyanis a remek színészek, a jól kitalált szituációk és a pazar dialógusok a legjobb romantikus komédiák közé emelik. 

 Dante Hicks (Brian O'Halloran) másra sem vágyik a legkevésbé, minthogy munkatársát kelljen helyettesítenie a szabadnapján, amire teljesen mást tervezett. A sors azonban úgy hozta, hogy bulizás, pihenés és szórakozás helyett a pult mögött kell dekkolnia, lehetőleg ellenálva az idióta vevők és ismerősei agypusztító ostromainak. Kezdődhet tehát egy újabb őrült nap a Shop Stopban.

 "Nekem ma bent sem kellene lennem!", hangzik el Randel szájából, ugyanakkor bátran kijelenthetjük, hogy ha a pénztáros fittyet hányt volna főnöke hívó szavára, a világ kevesebb lenne egy zseniális celluloid-különlegességgel. Amikor Kevin Smith eladta képregénygyűjteményét és az így szerzett pénz felhasználásával megalkotta a Shop-stopot, a világ egyik legjobb befektetését követte el. A kilencedik művészetet felváltatni a hetedikkel merész vállalkozás volt, hiszen az amerikai rendező csupán tapasztalataira, barátaira és szilárd elhatározására támaszkodhatott a kis költségvetése ellenére nagyszabású produkciónál. A New Jersey-trilógia első darabja azonban elképsztő sikert ért el, és az évek során kultfilmmé avanzsált, amely semmit sem vesztett vonzerejéből, manapság is sorra gyűjti az újabb rajongókat.
 Vajon mégis minek köszönheti Smith, hogy névtelen senkiből egycsapásra híres rendezvé, filmje pedig hivatkozási ponttá vált a mozi világában? A siker egyértelműen abban keresendő, hogy a fekete-fehér vígjáték kiválóan keveri a mindennapi élet sokszor már túlságosan fájó komponenseit, a már-már irreális magasságokba emelkedő humorral. A vegyesbolt valós alapokon nyugvó eseményeinek sokszínűsége, abszurd szituációi és a szókimondó, vulgáris elemeket sűrűn és célratörően alkalmazó nevettetés üdítő kettőse a film elejétől a végéig folyamatosan magas szinten maradva, minduntalan újabb meglepetéseket tartogatva szórakoztatja a nézőt.
 Ugyanakkor a Shop-stop nem csak felszínesnek ható, belül üres tartalommal bír, hanem a maga sajátos módján jó-néhány komoly kérdéssel foglalkozik. Ezek minden esetben ironikus vagy gunyoros fricskaként tálalva érkeznek a publikum elé, nem egyszer hasfalszaggatóan humoros formában. Ki hinné például, hogy a Star Wars-ácsok összekötése a filmtörténelem egyik legütősebb eszmefuttatását fogja megalapozni?
 A fentiek azonban csupán egyetlen dolog miatt, működhetnek ennyire fantasztikusan: a szereplők pompás alakításának köszönhetően. A Smith által kitalált karakterek olyannyira eredetiek és "életképesek", mint kevés más - főként hasonló - alkotásban. A néhány percig a reflektorfénybe kerülő egyszerű, viszont korántsem átlagos vevőktől kezdve az ikonikus főszereplő párosig, a napot ép elmével átvészelni igyekvő, szerelmi válságba került Dantén és a felelőtlen, szókimondó Randalig mindenki emlékezetes és ami a leglényegesebb, eszelősen laza és rekeszizmokat ugráltató pillanatokat képes szerezni a vásznon.
 A Shop-stop kiváló és magávalragadó komédia, amelynél az embert nem zavarja a rengeteg obszcén beszéd, zavarkeltő elem, vagy a költségvetés miatti egyszerű kivitelezés, sőt ezek még rá is tesznek a hangulatra. Hiszen Smith filmje voltaképp egy életparódia, egy olyan alkotás, amelyen felszabadultan lehet vígadni, miközben képes feledtetni a mindennapok nehézségeit, mások egy fergeteges napjának "kukkoltatásával".

 Senki sem hitte volna, mégis igaz. Bíztak benne, hogy soha többé nem kell átélniük a szörnyűségeket, de tévedtek. Az óriáspolip ellen vívott harcában mégsem semmisült meg a világ talán leggyilkosabb szörnyetege, így a megacápa újra az óceán urává és az emberiség legnagyobb veszélyévé vált. Azazhogy próbál válni, ugyanis dicső trónját egy hatalmas krokodil igyekszik elbitorolni, aki az afrikai dzsungel mélyén falja fel a védtelen helyieket. A két gigász azonban a sors játékos kezének köszönhetően egymásra talál és összecsap egy epikus küzdelemben, amihez bátor és vakmerő emberek statisztálnak.

 Kevés oylan folytatás létezik, amit ne emésztene a sorozatokat sújtó átok rákfenéje. Azonban a Megacápa az óriáskrokodil ellen valódi gyöngyszem, egy olyannyira fantasztikus alkotás, hogy képes volt az eszméletlen első részt is túlszárnyalni, szinte minden komponensében. A vízből vígan kiugráló cápa és a folyamatosan változó méretű kroki drámákba illő konfliktusa egy, az egész világot érintő és megmozgató szituációt eredményez, így Christopher Ray rendező a legnagyobb direktorok álmát volt képes megvalósítani. A szerelmi szállal körbefont akciómozi olyan mélységekbe viszi a nézőt, amelyre még a legtöbb Oscar-díjas alkotás sem képes. Készüljön fel mindenki, hogy legalább 2 csomag zsebkendőt fog elhasználni csak a bevezető alatt, miközben szíve hevesen ver a káprázatosan kivitelezett akció láttán. Őrjítően csodálatos kettősség ez, nemde?
 Ugyan a filmnek emberi főszereplői is vannak, róluk teljesen felesleges - és értelmetlen - szólni, annyira eltörpülnek a két fenevad mellett. természetesen nem azért, mert a színészi játék, mint fogalom ismeretlen tényező a Megacápa az óriáskrokodil ellenben, aki erre gondol, az menjen a sarokba és térdeljen kukoricán! Csupán az a helyzet, hogy az anyahajókat egy pillanat alatt romba döntő, a helikoptereket a levegőben vígan elnyelő kopoltyús, és a sztrádákon randalírozó, kis krokik százait világra hozó zöld gyilkológép párját ritkító duóként - szó szerint - üzemel teljes gőzzel.
 Ez főként a kilencvenes évek játékait idéző grafikával életre keltett, fenomenális technikai bravúroknak és a gyermekek katonákkal való játszadozását idéző akcióorgiának köszönhető, amely láttán Stallone irigykedve és morcosan dobná hajpántját gépfegyverével együtt a dzsungel sűrűjébe.
 Ne zavarjanak senkit az olyan, csak kukacoskodásnak betudható momentumok, mint a minden percre jutó két-három logikátlan jelenet, vagy a valóságra fittyet hányó szituáció. Az se tántorítsa el a kedves publikumot, hogy a film néha még - ironikus és érthetetlen módon - megpróbálja magát komolyan venni és ennek hatására még jobban lejjebb csúszik a lejtőn, holott már azt hihetnénk, rég a végén van. A Megacápa az óriáskrokodil ellen kuriózum, a "ZS" kategóriás akciófilmek talán egyik legcsodálatosabb darabja, kötelező mestermű mindenkinek, akinél az igénytelenség olyannyira számít, mint másnál az, hogy minőségi munkára "pazarolja" idejét.

 A történet középpontjában a gazdag és befolyásos családból származó Charles Xavier (James McAvoy) és az auschwitzi koncentrációs tábor poklát megjárt Erik Lehnsherr (Michael Fassbender) áll, akik baráti viszonyt ápolnak egymással, melynek alapja „különcségük” az egyszerű halandókhoz képest: mind a ketten mutánsok. Ez még nem is lenne gond, hiszen alig páran tudnak a különböző képességeket birtokló emberekről, így biztonságban lehetnének, azonban a sors úgy hozta, hogy pont a hidegháború közepén kell felfedniük magukat, ráadásul a kormányuk is a segítségükre szorul.

 Mint látszik, a készítők egy már tucatszor bejáratott, de azért még használható témához nyúltak, mely ezúttal is remek alapként szolgált. Hiszen egy lényegében akcióorientált képregény-adaptációnak mi adhatna jobb színteret, mint a történelem egyik legnagyobb konfliktusa a két szuperhatalom között, megspékelve egy adag mutánssal és különleges technikai eszközökkel?
 A cselekmény hiányosságait jól kompenzálja a film előzmény mivolta. A készítők ötletesen kitalálták a fontosabb karakterek hátterét, remekül mutatva be jellemüket és az esetek többségében azt is, hogy hogyan jutottak el jelenlegi állapotukig. Mivel a legelső felfedezett mutánsokat látjuk, ezért számos új arccal találkozhatunk, melyek többsége az Amerikával szimpatizáló oldalon kerül ki. Többségük érdekes és jól kitalált, számos bámulatos képességgel, azonban van néhány kissé fantáziátlan „egyed” is, melyek elég sótlanra is sikeredtek. Az új szereplők mellett természetesen számos régi ismerőst is köszönthetünk, azonban nem úgy, ahogy eddig megszokhattuk, ugyanis hála annak, hogy voltaképp több évtizedet ugortunk vissza az időben, a jól ismert karakterek fiatal, temperamentumos és lendületes ifjakként tűnnek fel a vásznon.
 James McAvoy jól alakítja a még teljesen ép, frissen kinevezett Xaviert, aki még kissé tapasztalatlan, ugyan úgy bízik az emberekben és a mutánsokban, valamint azok közös jövőjében, hogy kész bármit megtenni egy szebb és jobb jövőért. Michael Fassbendert Magnetoként ezzel szemben a bosszú hajtja, hogy elkapja anyja gyilkosát, azt az embert aki annyi szenvedést okozott neki és aki történetesen ugyan az a mutáns, aki az atomháborúval el akarja pusztítani az embereket, hogy a mutánsoké legyen a föld. Fassenberder a film talán legkarizmatikusabb és kiemelkedőbb színészi teljesítményét nyújtja, méltóként alakítva a fémek urát. Míg McAvoy játéka miatt Xavier néha nem volt komolyan vehető, addig Magneto valóban olyan volt, mint amilyennek egy igazi bad-ass karakternek lennie kell: kíméletlen és számító, a céljait pedig bármi áron teljesíteni akarja, nem hallgatva senkire és semmire. 
 Aki arra számít, hogy a film nagy részében lendületes és akciódús jeleneteket fog látni, megspékelve mindenféle emberfeletti képességgel, az kicsit csalódni fog, ugyanis a készítők kissé háttérbe helyezték a pörgős és harcolós részeket. Talán ezzel is azt akarták megmutatni, hogy ez nem az eddigi sémák szerint készült X-men, itt kérem komoly mondanivaló is van, szóval elsősorban nem a vizuális dolgokra tessék figyelni. Mindazonáltal amit azonban a vásznon látunk, az remekül sikerült, a többtonnás tárgyak reptetése, a különböző szuperképességek bámulatos és pusztító hatása, a kisebb-nagyobb robbanások, valamint a szuperkütyük kellően látványosak és élethűek.
 Az elsők egy meglehetősen jól sikerült film, mely talán a mutánsokkal foglalkozó mozgóképek legerősebbike. Jó, mert bár néhány dologtól az ember a falnak menne, mégis képes lekötni a nézőt az elejétől a végéig, úgy, hogy nem bánjuk meg a rááldozott időnket, legfeljebb kissé zsörtölődünk a végefőcím feltűnésénél.

 Roger Murtaugh (Danny Glover) nyomozó lelki szemei előtt már békés nyugdíjas éveinek képei lebegnek, amikor úgy néz ki, hogy a számításai füstbe mennek. Megkapja ugyanis új társát, Martin Riggset (Mel Gibson), aki meglehetősen hírhedt személy az őrsön, kirívó viselkedésének köszönhetően. A két gyökeresen eltérő szarunak azonban, akár tetszik nekik, akár nem, muszáj együtt dolgozniuk egy öngyilkossági ügy kapcsán, amelynek szálai a helyi drogügyletek felé nyúlnak.

 A nyolcvanas években számos világsikerű franchise indult diadalmas útjára a filmtörténelemben, különösen az akció és kalandfilmek terén. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb alkotás Richard Donner Halálos fegyvere, amely szinte megreformálta zsánerét. A mű ugyanis akció-moziktól nem túl gyakran látott módon kiválóan egyesíti a vígjáték és ami a legfontosabb, a drámai elemeket fő csapásvonalával, aminek köszönhetően a remekül kidolgozott cselekmény többsíkú mesterműként üzemel. Donner jóval túlszárnyalta a B kategóriás tucat produkciókat és olyan alapművet tett le az asztalra, amely iránymutatóként és példaként szolgál - szolgált - bármely hasonló témájú műnek.
 Különösen a karakterformálás terén. A jelvényt letenni készülő, családos Murtaugh és a felesége halála után a világban helyét nem találó, vakmerő és felelőtlen Riggs tökéletes Jing Jangként működnek, fantasztikusan egészítve ki egymást. Ez természetesen a remek forgatókönyvnek és nem utolsó sorban Mel Gibsonnak és Danny Glovernek köszönhető, akik kifogástalanul teljesítettek, öröm nézni minden egyes sziporkájukat, vitáikat és hallgatni dialógusaikat.
 Az ackió részekről sem szabad megfeledkezni, amelyek a Halálos fegyver egyik legerőteljesebb pontját jelentik. A moziban bevethető jelenetarzenál szitne minden egyes darabja képviselteti magát a műben, autós üldözéstől kezdve véres tűzpárbajokon át a több utcát megrengető robbanásokig, pazar és lélegzetelállítóan adrenalin pumpáló kivitelezéssel előadva.
 A Halálos fegyver három folytatást is megért, amelyek bár jól sikerültek, nem bírták túlszárnyalni a briliáns agy elődöt. Donner halhatatlan királyt teremtett az akciófilmek körében, amely remek színészeivel, csavaros és kiválóan felépített történetével, valamint a műfajok remek elegyítésével akkorát szól, hogy azt egy életen át emlegetjük.

 Hando (Russell Crowe) bonehead társaival együtt Melbourne legszürkébb negyedében tengetik mindennapjaikat, bajaikért elsősorban a vietnámi bevándorlókat téve meg felelősnek. A fiatalok túlságosan szabadszelleműen élnek, egész nap csak lógnak, vadulnak és fittyet hánynak a normákra. Továbbá amikor csak tehetik, kiélik rasszista hajlamaikat, a lehető legdurvább formákban. Egy nap azonban a vietnámiak visszavágnak és Handoék világa kezd darabjaira hullani.

 Első filmjével Geoffrey Wright rendező merész és provoktaív témához nyúlt, amely évtizedek óta permanensen jelen van szinte valamennyi országban, ráadásul szinte mindig aktuálissá válik valamilyen szituáció kapcsán. A Romper Stomper olyan, mintha Kubrick mesterművét, a Mechanikus narancsot látnánk, durvább és valóságosabb formában, kiegészítve a rasszizmus gyűlöletével. Wright a faji ellentéteket elegyítette a fiatalok eltévejedett életvitelével, egy bandán keresztül mutatva be, milyen is az a jóléti társadalom alatti világ, amely legtöbbször a városok szürke falai között, a legeldugottabb helyeken jönnek létre. A sokszor gyomorforgatóan naturalisztikus, hihetetlenül erőszakos és kendőzetlen alkotás nem óhajt magyarázattal bajlódni, válaszkereséssel bíbelődni. Wright pusztán szemléltet és sodró lendületű művével megállás nélkül ontja ránk a megrázó képsorokat, publikumra bízva a döntéshozás kényes feladatát. Így a néző magáramarad a borzalmakkal, katarzisról, felszabadító pillanatokról szó sincs: megismerjük az összes felet - természetesen a skinheadek kapják a legtöbb teret a kibontakozásra - és nekünk kell leszűrni a konklúziót, amely bizony embert próbáló feladat. Ezáltal sokkal jobban hatnak ránk az audiovizuális dráma momentumai, sokkalta inkább átérezzük a szereplők helyzetét, még ha azok angy valószínűséggel képtelenek is szimpátiát kiváltani belőlünk. 
  Ez egyértelműen a színészek pazar játékának köszönhető, ugyanis a megrekedt, kiábrándult és az társadalom által el nem fogadott életvitelt folytató fiatalok így tudják elérni azt a megrázó és felkavaró hangulatot, amely a film lelkét adja. Így válik a Romper Stomper vérbeli drámává, amelynek előadásában Russell Crowe a vad és döbbenetes karmester. Alakítása velőkig hatoló szörnyűséges brillírozás, amely során Handoként maga az erőszak, a menthetetlenség és a világ hibáinak prezentációja, az egyetlen a bandájában, aki valóban hisz is abban, amit csinál és ettől válik iszonyatos, kemény és szívtelen figurává.
  Wright rendező  ugyan csak a skinheadek egy szeletére koncentrál, azonban nem is kell több, hisz művének ez a komponense csupán egy olyan járulék, amely a társadalomkritikát, a morális mondanivalót és a fiatalok világát igyekszik hatásosabbá tenni. A Romper Stomper kopasz huligánjaival képes maximálisan elérni, amit akar: arcul csapja, kifacsarja és utána otthagyja a gondolataival a nézőt a székében, hogy eméssze a látottakat, mert igenis van mit, de még mennyire!

 Rofusz Ferenc filmje mérföldkőnek számít nem csak hazai, de világszínvonalon is. A légy volt az első háttér-animációs alkotás, ami viszont nekünk még ennél is fontosabb, az első magyar Oscar-díjas celluloidgyöngyszemet tisztelhetjük benne.
 Rofusz rövidfilmje több, mint háromezer-hatszáz képből áll, valamint két év munkát rejt magában. Az elképesztő rajzoknak, a remek animációnak, valamint a kiváló ötletnek, a légy szemszögéből való láttatásnak hála, úgy jelenítik meg a világot, ahogy eddig még nem láthattuk: különös, furcsa és izgalmas perspektívából.
 Érdekes és egyáltalán nem kívánt hozadéka volt Rofusz művének, hogy az akkori kommunista vezetés számtalan díjátadóra nem engedte el a rendezőt sőt, a művészúr még az Oscar-díjat sem vehette át az átadón, Mást küldtek a "feladatra", amiért elég angy botrány tört ki, az Akadémia pedig visszavette elismerését és addig vártak az újboli átadással, amíg Rofusz személyesen el nem ment érte.
 Ugyan A légy egyértelműen technikai bravúrjával hódította meg a kritikusokat és a közönséget, szerte az egész világon, nyilvánvalóan van valami varázslatos, megfoghatatlan hatás a rovar életét bemutató műben, akárcsak mindannyiunkéban.

 Hans (Harry Earles), a törpe előadóművész őrülten és vakon beleszeret a gyönyörű légtornászba, Cleopatrába (Olga Baclanova) aki a cirkuszuk legszebb fellépője. A férfi érzései azonban viszonzatlanok maradnak, a nő titkon kineveti a háta mögött és csak kihasználja a drága ajándékokat küldözgető szeretőjét, akit az sem tántorít el az udvarlástól, hogy esküdni készült barátnőjével, a szintén törpe Friedával (Daisy Earles). Amikor viszont Cleopátra tudtára jut, hogy Hans óriási vagyon birtokosa, fellobban benne a halálos kapzsiság és társával, a rettentő erejű  Herculessel (Henry Victor) ördögi tervet forralnak a pénz megszerzésére.

 Tod Browning, a horror műfajának egyik legikonikusabb alakja, a Drakula jegyzője, a harmincas évek elején sokkolta Amerikát és mondhatni az egész világot, egyedi és utánozhatatlan remekművével. A mester cirkuszi múltját és rémfilmes tehetségét maximálisan kihasználva egy olyan szofisztikált celluloid-borzalmat alkotott, amelyhez foghatót nagy eséllyel soha többé nem készítenek, főként nem ilyen pompás és döbbenetes formában. A Szörnyszülöttek egy társulat mindennapjain keresztül jeleníti meg nekünk a "normális" társadalomból kirekesztett emberek hétköznapjait, akik csupán a hozzájuk hasonlók között élhetik életüket. Ez az elszigetelt kis világ saját íratlan szabályok és törvények szerint működik, amelynek középpontjában a másikkal való törődés áll, nemhiába igaz rájuk a mondás: "Ha egyet bántasz, mindet bántod!". Szívszorító, ugyanakkor sokszor nevettető és vidám, de minden ízében elgondolkodtató képsorokon keresztül lehet a néző tanúja a valóságnak, hogy a külsőleg abnormális emberek ugyan olyan érző és gondolkodó lények -, sőt sok esetben jobbak is -, mint a többség.
 A Ted Robbins novellája alapján készült mozi ereje arra a remek komponensre vezethető vissza, hogy a szereplők, akik számtalanféle és formájú deformálódással rendelkeznek, mindegyik igazi torszülött. Szó sincs maszkolásról, jelmezekről, vagy megtévesztésről: Browning egész Amerikát bejárva gyűjtötte maga köré színészeit - akik között a legtöbb egyszerű amatőr volt -, így olyan hatást képes elérni a Szörnyszülöttek, amelyre nagyon kevés film képes.
 A korabeli cenzúra és szűklátókörűség ízeire szedte Browning alkotását, amit a rendező karrierje is erősen megsínylett. A tiltások és felháborodások hatására a Szörnyszülötteket évtizedekre a feledés homályába száműzték, amely szerencsére nem bizonyult marasztalónak. Miután újra felfedezték, a film végre elfoglalhatta megérdemelt helyét a mozi klasszikusai és meghatározó darabjai között és ami a lényeg, újra a köztudatba került. Ugyan egy erősen megtépázott - számos jelenet elveszett az eredeti műből - remekmű maradt az utókorra, elmondhatjuk, hogy Browning unikuma így is tökéletes és lehengerlő alkotás.