Aldous Snow (Russel Brand), az ünnepelt rocksztár ragyogása eléggé megfakult utolsó korongja, a botrányos „Afrika szülötte” óta, azonban itt a lehetőség, hogy csillaga újra felemelkedjen és tündököljön. Ugyanis egy lemezkiadócég elnöke a vállalat válsága miatt új ötleteket követel alkalmazottjaitól, és csak Aaron Green (Jonah Hill) javaslata tűnik használhatónak, miszerint a lecsúszott Snow az egyetlen, ami kimenthetné a céget a gödörből. A terv is megvan: a volt rock-ikon tíz éve adott fergeteges koncertet a Los Angeles-i Greek Theaterben, ami remek indok egy jubileumi elóadáshoz, amivel a kiadó és a zenész is biztosan jól jár. Aaron számára pedig itt a nagy lehetőség, ugyanis az ötletével belenyúlt a tutiba: neki kell elhoznia imádott zenészét a koncertre, miközben pesztrálja is. Azonban ez korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik...

 A két főszereplő találkozásától kezdve nagyon felpörögnek az események. Buli bulit követ, hiszen ilyen egy rocksztár élete, csupa móka, kacagás. Vagy mégsem? A film egyik érdekessége, hogy azt igyekszik bemutatni, hogy a milliomos sztárok élete nem mindig fenékig tejfel. Persze ezt nem úgy teszi, hogy komolyan elhiggyük, hogy „jaj, de rossz szegényeknek”, ugyanis a készítők remekül használták fel, hogy ebből is poént csináljanak, és rengeteg vicces helyzetnek adott alapot. Furcsán is nézett volna ki, ha olyan irányba megy el a film, hogy a gazdag és híres embereknek milyen nehéz is az élete és mindezt nagy komolysággal hírdette volna, sajnálatot várva.
 Nos tehát, a film szinte nem szól másról, mint partiról, drogról, puccos helyekről, szexről és egyéb olyan dolgokról, amik egy legendás rocker életét kitöltik. Azonban ezeket olyan humoros és vicces tálalásban kapjuk meg, hogy az ember szinte a film végéig a hasát fogja a röhögéstől. Lehetne azt mondani, hogy sok hasonló alkotás született már, ezért biztos tele van a film rég lerágott csontokkal, azonban szerencsére néhány jelenetet leszámítva olyan, már-már elmebeteg helyzeteket és komikus jeleneteket látunk, amit még soha, méghozzá úgy, hogy nem felejti el egyhamar, aki megnézi.
 De mit érnének a fantasztikus poénok, ha az előadásuk csapnivaló lenne? Szerencsére a színészi játék még a mellékszereplők részéről is bőven kielégítő, sőt! A főszereplők brillíroznak, remekül feküdt nekik a szerepük. Russal Brandnek gyerekjáték volt a balhés Snowt újra eljátszani (A Forgetting Sarah Marhsall-ban már találkoztunk vele) annyira adja magát a karakter, de Jonah Hill kissé lúzer, viszont szerethető és jólelkű karaktere is életteli lett, hála a színész jó játékának. Továbbá külön ki kell emelni a remek zenés részeket, ahol Snow bandája játszik, és az egyéb aláfestőzenéket, ugyanis ezek hihetetlenül hangulatosra sikeredtek.
 Hasfalszaggató komédiát sikerült összehoznia Nicholas Stollernek, ugyanis a Felhangolva, kiemelkedve az amerikai tucatvígjátékok közül, majd' kétórányi felhőtlen szórakozást nyújt a tisztelt publikumnak.